Csak a cukormentes rágó maradt

Addigra, amire leközelebb hallok felőled, kitalálok egy rendkivül frappáns jelzőt arra, hogy mennyire nagyon de iszonyatosan bazira és brutálisan haragszom rád.

Ezt neked.

     A tanár felém fordult, és megkérdezte, meg akarom-e ismerni mások személyiségét?

     Nem válaszoltam rögtön, mert féltem, becsapós kérdés, és ha azt felelem neki, igen, akkor még kinevetne. Aztán az jutott eszembe, hogy mégis mi lehetne becsapós ebben a kérdésben, és ugyan már, ilyen szituációban biztos nincs helyes vagy helytelen válasz.

     Halkan mondtam, hogy igen. Magamban hozzátettem, hogy csak azét, akié érdekel.

     Végigment az osztályon, mindenki a példámat követve, igennel válaszolt. Majd újra hozzámfordult.

     - Szóval, te úgy véled, téged érdekel mások személyisége - kezdte. Én bólintottam. - Akkor el tudnád mondani, hogy hivják az eladót a boltban, ahova jársz?

     Egy pillanatra átsuhant az agyamon a lány, aki zöldségesnél dolgozik hétvégente, és aki mindig elmagyarázza, hogy melyik termék mennyivel drágult meg az utóbbi időben, és hiába, hogy ez engem picit sem érdekel, mindig illedelmesen végighallgatom.

     Habozva mondtam, nem.

     A tanár önelégülten elmosolyodott.

     Valaki a védelmemre kelt, és azt mondta, ez hülyeség, hiszen hányszor látom az életben én az eladónőt?

     A tanár elfogadta az érvet, újra felém fordult.

     - És a tanárnőnek vajon hány gyereke van?

     Haboztam egy kissé, úgy rémlett egyszer mintha mondta volna, hogy kettő, de inkább csendben maradtam. (Később kiderült, hogy jól emlékeztem.)

     - És a reggeli portás, akinek mindig köszönni kell, neki mi a kedvenc étele?

     Húztam a számat, már el se gondolkodtam rajta, bár személyesen én a makarónira tippeltem volna, mert olyan makarónis-fajtának néz ki.

     - Tehát - kérdezte újra -, meg akarod-e ismerni mások személyiségét?

Média óra volt, a téma a mai populáris kultúra, illetve főként az amerikai képregények, némi filozófiai beütéssel, és kisebb kitérőkkel a Spongyabob, a Rammstein, Andy Warhol és a Kill Bill felé.

Rájöttem, hogy egész otthon érzem magam a témában, néztem hajdanán a Spongyabobot (mikor a UPC még adta a Nickelodeont) ismerem a Rammsteint, érdekel a popart, és láttam a Kill Billt (ellentétben az osztály 33 főjéből 27-tel). Legnagyobb meglepetésemre az amerikai képregényekhez is volt értelmes hozzászólásom, minden karaktert ismertem, kivétel Atomkapitányt és Aquamant.

(Az utóbbi halak és emberek párosodásából jött létre. Még mindig ennek a hatása alatt vagyok.)

(Hal és ember.)

(HAL és ember.)

(Elképzeltem, úristen.)

Épp egy angol nyelvű könyvet olvasgattam, és közben egy kicsit elkalandozott a figyelmem (na nem mintha unalmas lenne a könyv! csak túl jó a pasi benne; mindig meg kell állni egy kicsit, és álmodozni, és csak aztán olvasni tovább), és azon kaptam magam, hogy azon elmélkedem, én miként foglalnám mondatba magyarul ezt vagy azt a sort, és akkor csak úgy eszembe ötlött (*pop!* a felbukkanó villanykörte hangja), hogy "hú, mi lenne, ha forditó lennék???". Aztán eszembe jutott, hogy nyilván emberek tizezrei vágják jobban az angolt, mint én, és tudnak szebb mondatokat összeszerkeszteni, úgyhogy ezt az ötletet is a szőnyeg alá söpörtem.

Igy már egy egész aranyos kis kupac gyűlt össze a sok "mi leszek, ha nagy leszek?" ötletemből.

Valentin nap van.

Megnézem A csaj nem jár egyedült, kifestem a körmöm, csokit eszem, és sajnálom magam.

     Van egy fiú az osztályban, akit ki nem állhatok.

     Másfél évnyi ismeretségünk során körülbelül két beszélgetésben volt részem vele.

     Először tavaly (úgy félévnyi ismeretség után) megdicsérte a csengőhangom. Megköszöntem, és ennyivel véget is vetettem a társalgásnak. (Szerintem még a nevét se tudtam akkor.)

     Ma kölcsön akartam kérni valaki füzetét, mert én felelőtlen módon nem vezetek egy tantárgyból sem, és ő önzetlenül felajánlotta az övét, aztán meg még volt hozzám egy-két kedves szava.

     Azokat utálom a legjobban, akik nem adnak nekem lehetőséget arra, hogy joggal utálhassam őket.

"Gutát kapok azoktól az emberektől, akik békében élnek önmagukkal. Hogy van pofájuk, miközben én intenziven szenvedek?! Szegény én."

- Laurell Kaye Hamilton

Fél egy felé járt. Biosz óra. A füzetem legfelső negyede már egészen kék a tintától, amit unalmamban kentem szét rajta. Rovarokról van szó. Azokról a kis izékről, akik nyaranta a járdán mászkálnak, és olyan piros-feketék, mint a katica, csak rondábbak. Aztán a csótányokról. A tanár is csak nemtetszését fejezi ki az ügyben, gyorsan áttalpalunk a szitakötőkre. Szöcskék. Tücskök. Meg ilyesmik. Rátérünk a tiszavirágokra (azt hiszem tiszavirág), akik 16 évig éldegélnek a föld alatt lárvaalakban, hogy aztán egy napig kedvükre szaporodhassanak, és a feletti örömükben, hogy ők most a génjeiket sikeresen továbbadták, el is pusztuljanak. Hangyák. Beszélünk a rovarállamokról, és kasztokról, amikben élnek. A királynőről, aki minden him ivarsejtjeit lecsapolja, és aztán lelkesen gyártja a kishangyákat. A himekről, akiknek összesen annyi a dolguk, hogy hozzájárulnak a kishangyák gyártásához (ennek hallatán a fiúk elkezdenek lelkesedni), ami ritkán több egyszeri alkalomnál, mert aztán elpusztulnak (a fiúk lelkesedése némileg alábbhagy; a többiek szerint még mindig megéri himnek lenni). Közben véletlenül hagyok a tollammal egy csikot az arcomon. Igyekszem észrevétlenül kibányászni a kistükröm a táskámból, hogy ellenőrizhessem magam benne. A hangyák harmadik kasztja, a dolgozóké. Miközben a táskámban turkálok, leverem a tollamat. A dolgozók meddő nőstények, akik minden hasznos dolgot elvégeznek a boly körül. Dolgoznak, dolgoznak, nem csinálnak kishangyát, dolgoznak. Lehajolok a tollamért, közben beverem a könyököm az asztal sarkába. Megkérdezem a tanártól, mi haszna van a dolgozó hangyának abból, hogy dolgozik. Mosolyog. Kicsöngetnek, azt mondja, majd legközelebb.

Nem akarnék hangya lenni.

Esett az eső. A narancssárga esernyőmet vettem elő, mert az olyan vidám. Előttem sétált ő, akiért már két éve epedezem, újdonsült barátnőjével, aki már két éve iszonyatosan ellenszenves. (Najó. Ez nem igaz. Csak nem szeretem az embereket, akik mindig vidámak, és olyan nyájasan kedvesek mindenkihez. Álszentnek tűnnek.) Átkarolta a vállát, puszit nyomott az arcára. Elnéztem őket, és olyasmiket motyogtam magam elé, hogy bárcsak kitörné azokat a hosszú, vékony, sportszerűenrockyzó lábait a járdán. Örültem, mikor az aluljáróban végül nyomukat vesztettem. Aztán persze egy vagonba kerültem velük, mily meglepő, szinte bűntudattal bújtam meg a sarokban, hátha nem tűnök fel nekik. Na, nem mintha észrevehettek volna, mivel a szemüket le se tudták kaparni egymásról, úgyhogy végülis mindegy. Ott ültek, nevetgéltek, nyilván Douglasről kommunikáltak, mert mindkettőjük lelkes rajongója. Vagy (ez a bé verzió) arról meséltek egymásnak, hogy ők mennyire és mennyire és mennyire boldogak egymással, és hogy őket az isten is egymásnak teremtette, és nyál nyál nyál fröccsenés.

Azt hiszem, irigy vagyok.